Cala Domestica

Szardínia délnyugati partjára már eljöttetek velem egyszer, de most egy kicsit továbbmegyünk a Pan di Zucchero-nál. Épp hogy csak hazajöttem Bergamóból, a helyi ESN ugyanis a Cala Domesticához szervezett kirándulást. Mostanra már megtanultam, hogy a megjelölt időponthoz képest jó egy órát várunk azokra a találkozóhelyen, akik még kávéznak, ennek megfelelően két busz kimaradása sem okozott szívrohamot. Francia, lengyel és jemeni társaságban mentünk hát gyalog a T-hotelhez, ami annak ellenére, hogy Cagliari legelőkelőbb hotele, egyáltalán nem hivalkodó. Ez benne van a déliek mentalitásában: Észak-Szardíniához képest alig találsz giccset, a luxust pedig a szó legjobb értelmében lehet használni. Ugyanilyenek az ESN-esek: fellengzés nélkül a legemberibb módon tesznek meg mindent azért, hogy a legjobb Erasmus szemeszteredet töltsd el a városukban. Nem lehet eléggé szétdicsérni őket.

A Cala Domestica kirándulás sem úgy nézett ki, hogy elvisznek a partra, és pont. Mondjuk ezért is hálás lettem volna, de mennyivel jobb, hogy a két órás út után hirtelen az egész társaság mignonokká változhatott (ld. a képek). Sárga sisakokban jártuk végig a Porto Flavia alagútrendszerét, ahol elmesélték nekünk a régi bányászok életének minden búját-baját-örömét. Az ebédet a Pan di Zucchero előtt hódolva fogyasztottuk, és innen már csak egy órát kellett buszoznunk a Spiagga di Masua-ig, illetve a Cala Domestica-ig. Megérkezve az eszméletlen erős halszag sem tudott elválasztani attól az eksztázistól, amit egy ilyen tengerpart okoz. A hullámok erejétől és hangjától nem lehet mást csinálni, csak belebámulni a kékségbe, és rácsodálkozni a végtelenségre. Egy idő után azért leesett, hogy ez a valóság, úgyhogy nem volt más hátra, mint két lengyel barátnőmmel megalapítani  a Cala Domestica-vízibalettet. Az első koreográfiánk húsz másodperces, praktikus okokból: a víz május elején még le tudja fagyasztani az ember lábát.

Az öbölt körülvevő magas sziklákat uraló spanyol tornyot a kirándulás záróakkordjaként hódítottuk meg. A szél épp hogy csak fújt, mint az az utolsó képeken látható. A kilátás viszont még úgy is megérte, hogy utána fél napig nem tudtam fésülködni. Ja és ide ne a legjobb futócipőtökbe gyertek. Az út a toronyig ugyan kevesebb, mint két km, de a sziklák olyan élesek, hogy egy-két cipőtalp simán itt hagyható. (Igen, velem megtörtént.)

Fotók: Fidler Georgina

Bergamo/Milano

Soha nem vágytam Milánóba. Sőt, tulajdonképpen semmilyen divatfővárosba, megapoliszba sem. Köszönhető ez annak, hogy 2011 óta Budapesten élek és bár szeretem a pezsgését, számomra mégis mindig nagyobb boldogság olyan városban létezni, ahol nem úgy jut előre az ember – úgy a metróban, mint a munkahelyén –  ha letapossa a másikat. Ahol beköszönök a mellettem lévő kávézóba, rámosolygok a bácsira, akitől virágot veszek, és ahol tudom, hogy a kisboltban minden reggel az a jókedvű hatvanpluszos barátnőm vár. Ezeket szívtam magamba Pécsen, ahol felnőttem, ugyanezek köszönnek most vissza Cagliariban, és ezeket szeretném hazavinni Budapestre is. És bár tudom, hogy nem én fogok lelket vinni a fővárosba egyes-egyedül, azért szűkebb környezetben kötelességemnek érzem megpróbálni.

Most, hogy leírtam, mennyire taszított a város, ahol aztán a szerelemmel randevúztunk három napig, azt is el kell mondanom, hogy egyáltalán nem bántam meg. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szállásunk Bergamoban, a Milánótól 40 km-re fekvő lombard kisvárosban volt. Demográfiai adatokkal senkit sem untatnék, viszont tudnotok kell, a legédesebb szállásadót fogtuk ki airbnb-n. Eliana az idegenvezetőnk is volt egyben, és mint egy kedves nagymama, étellel-itallal is elhalmozott bennünket. A turizmus titka is a “hogyan”-ban rejlik, ez már biztos. Bergamo történelmi belvárosával egy nap alatt szerelembe lehet esni még úgy is, hogy egész nap szemerkél az eső. Mi elég autentikussá váltunk a fejünk köré tekert sálakkal, na meg a szuperédes helyi specialitással. A bergamoi polenta mandulás tésztáját sárga marcipánnal vonják be az itteniek és csokimadarakkal díszítik. Az édesség simán a kettes típusú diabétesz előszobájába vezet, de – azt mondják – egyáltalán nem olyan veszélyes, ha a szerelmeddel fogyasztod.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

siesta

A spanyol eredetű szó alapvetően “ebéd utáni rövid pihenő”-t jelent. Az olaszok – és különösen a szárdok – ez idő alatt nem dolgoznak, az üzletek zárva, Te pedig csak pislogsz, hogy nem tudsz tonhalkonzervet venni. (ha éppen azt akarnál)
Az itteni egyetem túl komolyan vette a helyiek eme jó szokását: egész áprilisban sziesztát tartott. A szemeszterünk így kétszer egy hónapból áll, közte jó hosszú szünettel, amit egy normális Erasmus diák utazásra használna. De nem egy budapesti Corvinus-os, ugyanis rá “általában mindig” az a jellemző, hogy több projektet kell teljesítenie az otthoni egyetemére, mint a kintire. Panaszkodásnak viszont helye nincs, ha ezeket a projektekre olyan parkokban készülhet, mint az alábbiak. Az utóbbi pár hétben ilyen helyeken inspirálódtam és dolgoztam, ha éppen nem a tengerparton fotóztunk tematikus projektet osztrák barátnémmel. (aminek eredménye egyébként itt látható)

A szorító határidők közé azért befért egy Bergamoi/Milánói kiruccanás, senki se higgye, hogy a szerelem nem képes csodákra. Aki ismer, az tudja, hogy szeretek hatékonyan, nem egy helyben toporogva dolgozni, úgyhogy május első napjaira tökéletes ötletnek tűnt együtt felfedezni Lombardiát. Az utazás sokkal jobb volt az előző két mondatnál, úgyhogy külön bejegyzést érdemel.
Amíg mi repkedtünk, Flóra barátnőm és lakótársam Sant’Efisio ünnepségét fotózta. Sant’Efisio Szardínia védőszentje több száz éve, tiszteletére minden év május első napján szervezik Olaszország leghosszabb vallásos körmenetét. A helyiek ilyenkor úgy videóznak és fényképeznek, mintha legalábbis az olimpián lennének. Ezt csak onnan tudom, hogy a kivonuláskor már itthon voltam (igen, értelemszerűen és nem meglepő módon bevonulással kezdődik az ünnepség), és a saját bőrömön éreztem lelkesedésüket.

Az egy hónapos szieszta alatt szerveztük meg Erasmusos pályafutásunk első és egyben utolsó “Magyarok Cagliariban Húsvét”-ját, ezzel zárul a mostani bejegyzés. Ami egyébként nem lenne ilyen színes Trinyik Flóra és Sawan Rahman fotói nélkül. Köszi Nektek! 🙂

innamorando

Harmadjára kezdem el ezt a bejegyzést, de még mindig úgy érzem, bármit is írok, az méltatlan az elmúlt héthez képest. Más ugyanis egyedül beleszeretni egy városba és más belakni úgy, hogy Ő is veled van. Valljuk be, ez utóbbi egy magasabb minőség. Na de ugye ez a poszt nem akar filozofálni, úgyhogy legyen elég annyi, hogy harminchat hosszú, külön töltött nap után meglátogatott.

Óriás alkalmakra én “óriásmód”-ban szeretek készülni, szóval lakótársaimat – más választásuk nem lévén – is csatlakoztattam a folyamatokhoz. A közös munkánk egyik eredménye ez a gyönyörű sajttorta. A “welcome-vacsit” követően aztán hat napnyi felfedezés következett. Autót béreltünk, kirándultunk Oristanoba és Is Arutasra. Meglátogattuk a Poetto-t, Olaszország egyik leghosszabb tengerpartját. Cagliari-Torino mérkőzésen is jártunk, ennek hála már arról is van fogalmunk, hogyan kell kiabálni a szögletet olaszul. A szárd borokon túl a polipot és a rákot sem hagyhattuk ki. Ne kérdezzétek, mikor lettünk ilyen “fruttidimare-emberek”, de valószínűleg a hely szelleme a felelős. (vagy a fantázianév az étlapon)

A legfontosabb mégis az volt, hogy az öt, hosszú hét alatt felgyűlt momentumokat életem egyik legnagyobb ajándékával is megoszthattam.  Jó, nem feltétlenül a polipra gondolok. De hála ezeknek a megismételhetetlen pillanatoknak, igen kevés fotóból tudtam most válogatni. Azokban a pillanatokban ugyanis nem fényképezünk, és milyen jól van ez így.

 

Tharros & Is Arutas

Ha igazán lenyűgöző naplementét szeretnél látni Szardínián, nem meglepő módon a nyugati partra kell menned. És ha ezt a lenyűgöző naplementét nem a buszból szeretnéd nézni, hanem mondjuk a parton romantikusan a pároddal, akkor jobban teszed, ha nem az ESN-el indulsz kirándulni. Ennyit a “naplemente-fetisizmusomról”, és a buszos kirándulások hátrányairól. Egyébként egy szavam nem lehet a helyi diákszervezetre, tényleg fantasztikus programokat raknak össze nekünk. Színházba és moziba visznek, ukulelézhetsz velük a tengerparton, de még az általuk szervezett elsősegélytanfolyamra is benevezhetsz.

Én ezek mellett azt szeretem a legjobban, hogy Tharrosban – hétvégi kirándulásunk első helyszínén – még egy kedves idegenvezető bácsit is leszerveztek nekünk, aki olyan szerelemmel beszélt a környékről, hogy azt tanítani kellene. Az Oristano tartományban található régészeti lelőhelyen kétezer éves utak, templomok és fürdők maradványait néztük meg, amikről már Ptolemaiosz is ódákat zengett állítólag. Mondjuk ez meggyőző, bár azt nem értem, miért építettek fürdőket a tenger mellé? Ha valaki rájön erre, mondja el nekem.

Idegenvezető bácsink kifogástalan volt, egy idő után a legjobban azért mégiscsak az Is Arutas tengerparta vágytam. A Vanity Fair Travellers szerint 2013-ban ez volt a világ harmadik legszebb partja, nekem jelenleg az első. A strand “spiagga dei chicchi di riso”-ként ismert. Annyit tesz, hogy a “homok” leginkább rizsszemekhez hasonlítható, amik itt rózsaszínben, kékben és zöldben pompáznak. Tényleg lenyűgöző, mezítláb sétálni benne pedig felér egy ayurvédikus talp-és lábmasszázzsal.

A fotókat kivételesen én készítettem, amiket meg mégsem, azok Simone Congiu, Agata Bara, és Fidler Georgina keze munkáját dicsérik.

coddiwomple

Ez a szó (angol szleng, jelentése: “céltudatosan tartani egy homályos cél felé”) tökéletesen kifejezi kezdeti viszonyulásomat Szardíniához. Tudtam, miért jövök, csak azt nem, hogy hova pontosan. Olasz tudásom kis túlzással kimerült egy ciao-ban, Cagliarira pedig azt hittem, hogy különálló sziget.

A harmadik hét elteltével egész sokat értek a helyiek beszélgetéséből (hála neked, olaszkurzus!), és földrajzi hiányosságaimat is pótoltam. A #lifelonglearning jegyében pedig még távolabbi vizekre eveztem, avagy másztam inkább. Tegnap Erasmusos társasággal (összeszámoltuk, hét országból “verődtünk össze”) a Pan di Zuccherohoz túráztunk. Az első képek ne tévesszenek meg senkit: ezzel a Ferrarival (= húsz éves Fiat Panda) csak a túra kezdőpontjáig utaztunk. A pillanatokat osztrák barátnőm, Ildiko örökítette meg.

A különösen érdekes felszínű szikla a tengerben található: a Nai-hegytől szakadt el. 133 méter magas és két természetes boltíve van, amelyek közül az egyik hajózható. Ezt nem próbáltuk, viszont megtettünk tíz kilométert, majdnem 400 m-es szintkülönbséggel. A túrát hat óra alatt teljesítettük. Ennyire jól még nem esett tengervíz a lábamnak  kirándulás után, bár tegyük hozzá, eddig egyszer volt tengervízben a lábam.

A hét többi napján jutott idő arra, hogy Cagliarit, ezt a három hete még “homályos célt” még jobban felfedezzem. Az aperitivo rejtelmeibe német barátnőm, Elena vezetett be. Elmondta, hogy a milánóiak az aperitivo fővárosának tartják városukat, de ezzel a tudással ne hozakodjunk elő egy cagliari lakos társaságában, mert heves vitába fog szállni velünk. Azért erről még közvéleménykutatok majd.

moving in and out

Életem eddigi huszonnégy éve alatt több, mint egy tucatszor költöztem. Cagliarin két hét alatt kétszer is sikerült. Ebből látszik, hogy a szokásainkon nehéz változtatni. Mostani “állandó” lakosztályomban már nem lehet elkerülni az enkultúrációt, olyannyira alkalmas az édes semmittevésre.

A *dolce far niente* tevékenysége esetemben maximum tíz percig tart, utána muszáj elmennem olasz órára, a kikötőbe, vagy éppen a piacra. Ez utóbbival itt percek alatt szerelembe lehet esni. Ajándék nyelvkurzus mellé ajándék hal is jár, ha kellő számú alig érthető kérdést teszünk fel furcsa olaszsággal.

Az Erasmus persze nem csak a gasztronómiáról szól, a networking legalább olyan fontos. Ennek címén szívesen mászom hegyet német orvostanhallgatóval, vagy kávézom lengyel közgazdász-lányokkal. A helyi mészkősziklába vájt cagliari amfiteátrumot velük fedeztem fel, ahol nyaranta ma is koncerteket és operaelőadásokat tartanak.
(Milyen jó, hogy kaptam ajándékba egy turistatérképet egy kedves olasz bácsitól. Az információk forrása ez, és nem a Google.)

A fotók egy részéért jár a köszönet Trinyik Flórának. 🙂

sunnyland

Úgy történt a dolog, hogy pár évnyi “menjek-ne menjek?” után eldöntöttem: belevágok az Erasmusba. Azt persze nem tudhattam, hogy erre az egészre Cagliari a legtökéletesebb helyszín. Mostanra már biztos vagyok benne, pedig alig egy hete élek Szardínia szigetének fővárosában.

Kalandjaim egy bájos kis hostelben indultak. Innen költöztem át két lengyel, egy magyar és egy jemeni lányhoz a történelmi belváros egy másik szegletébe. A kikötő és a lakás közti távolság körülbelül tíz perc. A kedvencem mégis az, amikor edzés után három perc alatt szaladhatok fel a város tetejére megnézni a naplementét.

Az utolsó képek a Sella del Diavolo-n készültek, ahova az ESN szervezett kirándulást. Azért hívják így a szárdok, mert legendájuk szerint Lucifer el akarta lopni Cagliari szépségét. Isten meghiúsította ezt a tervet – nagy köszönet érte – így most én is élvezhetem azt.